A Jézus összeesküvés

Kényes (hogy ne mondjam: nagyon kényes) témát melegítek fel mai bejegyzésemben. Egy kétezer éves konteó pár vetületét villantom fel, kockáztatva a kiátkoztatást. És elöljáróban azt is elmondom, hogy ilyesmiért bezony máglya jár. 

Azaz járt, úgy 400 évvel ezelőtt, de akkor is...

A kereszténység legeslegmélyén (mondhatni: a gyökereknél) ott lapul egy nagyon kemény, megkerülhetetlen mag; az egész alfája és omegája (hogy stílszerű legyek), az alapkő, a fundamentum: a hit abban, hogy Jézust, Isten Fiát keresztre feszítették, majd – három nappal később – holtából feltámadt.

A kísértés tehát két évezrede óriási: ha valakinek sikerül bebizonyítania, hogy a Jézus-sztori … khm..., szóval nem pont úgy történt, ahogyan le van írva, az a valaki komoly esélyekkel indul a Legnagyobb Leleplező Ever címért folytatott versenyben, arról nem is beszélve, hogy kirúghatná a sámlit az egész kereszténység ideológiai felépítménye alól.

A posztoló abban a kényelmes helyzetben van, hogy az emberiség egyik legismertebb alakjának életéről és munkásságáról nem igazán kell részletes összefoglalót adnia, hiszen nevezett életrajzát elég sok példányban és elég sokszor kiadták már az elmúlt évszázadok könyvkiadói. A kicsit redundáns tartalmú bestsellert (amelyben a négy, hivatalosan is elfogadott evangélium is olvasható) a Föld lakóinak 99,999 százaléka saját anyanyelvén olvashatja, ide számítva az eszperantókat, az ógörögöket, valamint (talán) még a tündéket, a pirézeket és a hobbitokat is.

A Jézus-összeesküvés legtriviálisabb ágán azok üldögélnek akik eleve már abban is kételkednek, hogy létezett; vagy ha létezett is, akkor egyszerű földi emberként tette ezt és nem Isten Fiaként.

Ezen csoport szerint a korakeresztény egyház az egész mítoszt gyakorlatilag összeollózta az őt (mármint a kereszténységet) megelőző eurázsiai (indoeurópai) vallásokból. Sokan a Mithrász-kultusz elemeivel hasonlítják össze, mások a babilóniai Tammuzt, az indiai Krisnát vagy az egyiptomi Hórusz-Ozirisz párost hozzák fel mintaként, de ebbe most nem mennék bele; két bevállalós brit, Timothy Freke és Peter Gandy 1999-ben írt egy könyvet, a The Jesus Mysteries-t, ahol szépen összefoglalják ezeket az érdekességeket.

De térjünk vissza ahhoz, amit egyesek minden idők legnagyobb (és legeredményesebb) átverésének (vagy többlépcsős operatív kombinációjának) tartanak.

Előkotortak mindenféle régi kéziratot és feljegyzést, amiből azt a következtetést vonták le, hogy az evangéliumok eredeti változataiban szó sem volt szűz anyáról, napkeleti bölcsekről, utolsó vacsorákról, kezeit mosó kormányzókról, keresztre feszítésekről, feltámadásokról és üres sírboltokról; a béta-verziós evangéliumok mindössze egy nagyszerű ember életét vázolták fel, aki kétezer évvel ezelőtt valóban bejárta a nagyjából fél Dunántúlnyi Közel-Keletet és a szeretet, valamint a békesség üzenetét próbálta honfitársai (elég kemény) koponyájába sulykolni, egy új vallás létrehozásának reményében – s amint utólag látni fogjuk: meglehetős eredményességgel.

Hogy a szoftver-párhuzamnál maradjunk: az RC-verziót (RC = release candidate, vagyis kiadásra jelölt, esélyes) a béta letesztelése után dobták piacra, okulva a fogyasztói visszajelzésekből, működési zavarokból és spontán leállásokból. A kódkész, végleges kiadás csak a harmadik-negyedik században került a dobozokba, s ekkorra készen voltak a bétából még hiányzó részekkel is: immáron kerek (és pedagógiailag korrekt) történetek szóltak a jászolról, a víz borrá változtatásáról, a pénzváltók kizavarásáról a templomból. A kenyeres-halas-jóllakatós tanmese mellé bekerültek a többi csodák: a „kelj fel és járj!”-tól a feltámasztott halottig, a feltámadásig és az üres sírkamráig minden, ami miatt érdemes napjainkban kereszténynek lennünk.

Amikor 1945-ben az egyiptomi Nag Hammadi mellett kopt nyelvű, a negyedik századból származó tekercseket találtak (többek között az addig csak töredékesen ismert, de az Újtestamentumba be nem vett Tamás evangéliumát), a Vatikán és számos főfőpap gyomra biztos összerándult egy kicsit. Az izgalmak persze csak addig tartottak, amíg befolyásával, pénzével, kapcsolataival és a Teremtő tudja csak, mi minden mással a katolikus anyaszentegyház el nem érte, hogy a valódi kódexek csak kivonatos formában kerüljenek nyilvánosságra, s a valóban kényes részeket tartalmazó papiruszok a Vatikán múzeumainak legrejtettebb katakombáiba kerüljenek. Ha ugyan meg nem semmisítették őket...

Nagyon kevesen tudhatják, hogy mit is tartalmaz a teljes Tamás evangélium, meg a szintén akkor és ott fellelt Fülöp evangéliuma, meg a többi, összesen több, mint 1100 papirusz-oldal, de tény, hogy a Tamás-féle mű még így, a katolikus egyház által jócskán herélt formájában sem takar fel a négy klasszikus evangéliumra; Tamásnál  Jézus nem Messiás, nem Isten Fia, hanem „mindössze” egy próféta, aki az Úr királyságának eljövetelét hirdeti. Ha nem félnék a következményektől, azt is kijelenteném, hogy olyasféle figura, mint Mohamed az iszlámban: kiemelkedő személyiség, egy bölcs ember, aki azonban nem áll egyenes ági rokonságban az Úrral.

Az ugyancsak a nag hammadi leletek közé tartozó, és a Nagy Seth Második Tanítása nevet viselő irat azt a megdöbbentő, de a konteósok által már elég régóta pedzegetett forgatókönyvet tartalmazza a keresztre feszítés valódi hátteréről, hogy az a férfi a két lator közötti középső kereszten nem Jézus volt, hanem Czirénei Simon (tudjátok, aki Máté szerint egy ideig vitte is Jézus keresztjét az ötödik stációnál). Nos, a dokumentum szerint Simon maga ajánlkozott a végső áldozatra annak érdekében, hogy a Mester életben maradjon és tovább téríthessen. A holttestet (mert szegény Simon bizony belehalt a keresztre feszítésbe)  utólag levették és elszállították, de így nem volt valami nagy kunszt Krisztus Urunknak harmadnapra feltámadnia.

Péter evangéliuma pedig (igen, ez is apokrif, tehát a Bibliába nem emelték be) többször is egy titokzatos „helyettesről”, "helyettesítő személyről" beszél, amikor a keresztre feszítést taglalja…

Még egyszer pontosítok: ez a verzió nem a Blikkben jelent meg április elsején, hanem egy negyedik századi, kopt nyelvű, vallásos szövegeket tartalmazó papirusztekercs állítja. El bírjuk tehát képzelni, miket tartalmazhatnak azok a részek, amelyekre a Vatikán hetven évvel ezelőtt rátette a kezét és amelyek nyilvánosságra hozatalát azóta sem engedélyezte egyetlen pápa sem..?

 És még egy utolsó utalás a kopt dokumentumokra: a János apokrifonjának nevezett rész azt írja, hogy Jézus inkább szellemi, mint fizikai lény volt, aki soha nem pislogott, nem hagyott lábnyomot még a legfinomabb homokban sem, és külseje mindig annak függvényében változott, hogy ki nézte és mit akart látni…

Lépjünk tovább, még mielőtt bárki elkezdene tovább kombinálni, vagy mielőtt minden gyanús zörej hallatán a szívünkhöz (vagy a nyakunkban lógó kereszthez) kapnánk...

Egy másik (valódi klasszikus titkosszolgálati konspirációs erényeket felvonultató) konteó a következőt állítja:

Jézus egy roppant művelt tanítómester (rabbi) volt, aki oda-vissza ismerte az összes hagyományos zsidó legendát a Messiásról, aki majd szamárháton érkezik meg Jeruzsálembe, csodákat visz végbe, zsidók királyának nevezik, stb. Ez a názáreti csávó - nagyon céltudatos és precíz ember lévén  - egész életét úgy alakította, hogy minél jobban megfeleljen a több száz (több ezer?) éves elvárásoknak, beleértve a végső áldozathozatalt is.

Hívei (útmutatásai alapján) természetesen mindenben támogatták térítő útjai alatt, beleértve az utolsó felvonást is: előre lefizették például a keresztet őrző római katonákat, hogy az ominózus ecetes (valójában ópiumos) szivaccsal elkábított Jézus lábszárát ne törjék el (ahogyan azt a szokások megkövetelték, s ezáltal a keresztre feszített ember mellkasa/tüdeje összeesik és gyakorlatilag perceken belül megfullad), hanem hagyják élve, s a tanítványok majd az este beköszöntekor így veszik le a keresztről a Mestert.

A tervezők azonban a négy katona közül csak hármat tudtak lefizetni; negyedikük volt az a stréber Longinus százados (ő volt az őrzésre kirendelt raj parancsnoka), aki – lelkiismeretes római tiszt lévén, biztos, ami biztos alapon – mellkason szúrja lándzsájával Krisztust, akinek testéből vér és tüdő-váladék folyik ki. Sajnálatos módon  Krisztus elvérzik, s utólag (állítólagos feltámadásakor) másnak kellett őt helyettesítenie, hogy a prófécia utolsó felvonása is valóra váljék.

Jézus állítólagos, keresztre feszítés utáni életéről könyvek százai szólnak; elég, ha a legutóbbi nagy durranást, a Da Vinci kódot említjük, amelyben ugye Mária Magdolnával családot alapítanak és addig élnek, amíg meg nem halnak – valahol Dél-Franciaországban. De vannak olyan vélemények is, amelyek szerint Indiába vagy Kasmírba (sőt: Közép-Amerikába a toltékokhoz vagy az olmékokhoz) mentek.

Ezek a konteósok előszeretettel hozzák fel érvként (és tárgyi bizonyítékként) a torinói leplet, amelyen világosan látszik, hogy az abba göngyölt test még vérzett, vagyis Jézus (már ha ő volt az alany) még élt, amikor levették a keresztről és „gyolcsba” csavarták. A radiokarbonos vizsgálatok eredményét pedig (amelyek szerint a leplet  valamikor a tizenharmadik-tizennegyedik században szőtték, tehát nem tartalmazhatja Krisztus testének lenyomatát) a Vatikán megrendelésére hamisították az Opus Deihez tartozó tudósok (vagy a jezsuiták, de ez tényleg részletkérdés).

Ez utóbbi elmélet egyik zászlóshajója a Holger Kersten és Elmar Gruber szerzőpáros The Jesus Conspiracy című könyve, akik még azt is bizonyítottnak vélik, hogy Arimateai József és Nikodémusz voltak a Jézus által kiképzett és beépített ügynökök, akik (miután levették a Főnök eszméletlen, de nagyon is élő testét a keresztről és kifizették a római őrségnek a vesztegetési összeg utolsó részletét) a fűszeres gyolcsba tekert testet elvitték egy fedett, konspirált objektumba („egy kertbe, s a kertben egy új sírboltba, ahová még nem temettek senkit”), ahol aztán az esszénusoktól örökölt speciális receptet felhasználva visszahozták az élők közé az addig mély, mesterséges kómában levő Jézust. A Mária Magdolnának szóló megmutatkozás, illetve a három nappal későbbi feltámadás tehát inkább egy lábadozó ember újbóli színrelépése volt, semmint természetfeletti jelenség.

Foglaljuk össze tehát a tudnivalókat a legszimpatikusabb (és  talán legkönnyebben megvalósítható) verzió szerint:

Názáreti Jézus alaposan, lépésről lépésre és előre kitervelt módon építette fel a saját imidzsét, a régi zsidó legendákra támaszkodva. Új vallást akart alapítani, melynek hatalmas jövőt jósolt (gondoljunk többek között a Vatikán devizatartalékaira, az adóvisszatérítésekre és akár a hazai 1 százalékokra...), feltéve, ha a tervek tökéletesen működnek.

Mindenféle szemfényvesztéssel (és akkor most hagyjuk az  UFO/alien/időutazó verziókat) és kegyes csalással elérte, hogy már életében szép számú követője akadt, de tudta, hogy egy utolsó, nagyon látványos fellépésre még szükség van, ha a totális sikerre hajt. Jézus (mint minden menedzser és marketinges) azt is tudta, hogy az emberek egy előadásból a legjobban az első és az utolsó tizedre emlékeznek.

Iskarióti Júdást is Jézus biztatja fel, hogy „tagadja meg” vagyis árulja el őt, háromszor is, amíg a kakas meg nem szólal (Ja persze, ez Péter volt, bocsi és köszi prometheus_X olvasónknak, hogy rádöbbentett arra: az éjjel fáradtságomban összezavartam az apostolokat...). Persze, hiszen így folytatódhatott a műveleti terv szerinti történet. Emlékeztek, amikor az utolsó vacsoráról elküldi Júdást? Nos, az "áruló" akkor ment intézni az utolsó símításokat az akción: megbeszélni a római katonákkal a tudnivalókat, beszerezni az elkábításhoz szükséges ópiumot a helyi dílerektől, talán még Kajafással is talizott egy konspirált helyen…

Júdás valójában Jézus leghűségesebb tanítványa volt, akit már akkor beavatott a Tervbe, amikor a többi apostol csak nézett hülyén és a fejét kapkodta. És ahogy lenni szokott: a legmegbízhatóbb emberének emlékét még 2000 év elteltével is megköpködik,  pedig még az öngyilkossága is tisztára pragmatikus alapon történt: így teljesen hihető lesz az árulás és senki nem fogja feszegetni utólag a szerepét...

Ha ez így volt: riszpekt neked, Iskarióti!

A keresztrefeszítésnél sikerül elérni, hogy idejében megérkezzen az ópium alapú kábítószer, amit az ecetes szivacsban adtak be Jézusnak, s melynek hatására mesterséges kómába esett. A lefizetett római katonák nem adják meg neki a kegyelemdöféssel felérő lábszáreltörést (Longinus egy kicsit túljátszotta a szerepét, de legalább a lándzsája bevonult az emberiség kollektív emlékezetébe a Szent Grál mellé, a századosból pedig igazi katolikus szent lett...), Jézust leveszik a keresztről, elviszik a használaton kívüli sírkamrába, ahol magához térítik, három napig gyógyszerekkel tömik, mire olyan állapotba kerül, hogy feltámadottként felléphet a rajongók előtt.

És a jóslatok beteljesedtek, az új vallás  (a kereszténység) elindulhatott hódító útjára, melynek végén (?) ott van például a Vatikán, a Szent Péter bazilikával...

Utólag persze szükségesnek mutatkoztak apróbb (?) történelem-hamisítások (főleg az ötödik-hatodik században, amikorra lassan államvallássá lesz a Római Birodalomban); bizonyos dokumentumokat (amelyek nem a hivatalosan elfogadott dogmát tartalmazzák) elégettetnek az aktuális pápák és/vagy császárok, másokat kiegészíttetnek, de mindezt csupán egy magasztosabb (?) cél érdekében… Visszamenőlegesen átírják a mozgalom történelmét,  elhallgattatják azokat a tanúkat, tudósokat, egyházfiakat, akik esetleg a hivatalos trenddel ellentétes véleményt vagy álláspontot képviselnek, és az egymásra rakódó évszázadok (generációk) csendesen elfedik, mi is történt valójában kétezer évvel ezelőtt ott, a Szentföldön, s a messzi Jeruzsálem melletti hegyen.